Hány olyan tinédzser van, aki a felnőtté válás lelki folyamatait nehezen tudja elviselni? Mennyi olyan tinédzser van, akit sokan irigyelnek, mert jól él és nem veszik észre rajta a segélykiáltást? Emma egy ilyen tinédzser. Apjával nem beszél, mert "nincs rá ideje", anyjával üres felszínes a kapcsolatuk. Üvöltve kiáltaná szét a világban azt a lelki fájdalmat, ami belülről emészti, de csak süket fülekre talál. Szinte kézenfekvő, a tette: megpróbálja olyanná alakítani testét, amilyennek egy torz lelki tükörben szeretné látni, elfedni minden jelét annak, hogy nő, mert talán kisgyerekként még van remény. Egyenes az út az anorexiához és a bulimiához. Természetesen senki nem vesz észre semmit. Bezárkózását, a külvilágtól való elszigetelődése a (volt) barátján kívül nem tűnik fel senkinek. Még az sem vezet semmi eredményre, hogy a boltban kekszet lop, mint mondja csak azért, hogy elkapják, hogy felfigyeljenek rá. Az apja lesöpri magáról.
Egyetlen vigasza a családban a nagyszülei. Szerető Mamuskája és nagyapja pótolni igyekszik mindazt, amit a családjától nem kap meg Emma. Beszélgetéseik, a nagyszülők tanító jellegű szeretete példaképpé emeli őket a magányos és összetört lány szemében. Ők a mentsvár, a menekülés helye.
Mamuska nagyon beteg. Emma igyekszik a legtöbbet vele lenni és ekkor bizonyos szavak bizonyos utalások olyan valami felé irányítják Emmát, aki ezzel a teherrel már nem tud mit kezdeni, nem tudja feldolgozni. Tehetetlenségében és csalódottságában állapota tovább romlik, de kitart a végletekig.
Van igazságszolgáltatás a földön? Mindent meg lehet bocsátani? A szeretet felül tudja múlni a fájdalmat?
A kérdésekre választ ad a könyv. Egyet nem szabad: felejteni. Az emlékezéshez a könyvet mindenkinek el kellene olvasnia!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése