Philip Roth: Szégyenfolt

Mindig nehéz egy olyan könyvről értékelést írni, amelynek ennyire alapos és kidolgozott a fülszövege.
A saját olvasási élményem próbálom átadni. A nagyon egyszerű történet önmagában nem lenne egy nagy „durranás”. Coleman Silk egy rágalom áldozata lesz, ezért ott kell hagyni hőn szeretett katedráját és dékáni állását. Annyira megtöri ez az eset, hogy felháborodásában megkeresi a közelben lakó Zuckermant, hogy írjon könyvet az életéről. Mindez már az első pár oldalon kiderül. A lényeg azonban a múlt feltárásából fakad, ahogy Coleman aprólékos mesébe kezd és lassacskán feltárja a szégyenfolttól nem mentes múltját. Ezzel az érzéssel azonban csak akkor szembesül, amikor mesél és mesél. Nem keres felmentést, szembenéz a múltjával és a szégyenével. Sokáig elássa magában így tud nyugodt felnőtt életet élni.
A közösség még egy szégyenletes lépéssel megvádolja, amit a már kicsapott dékán a magánéletében felvállal. Ezt a foltot csak a külvilág nevezi szégyennek, így a külső értékelésre is megkapja a szégyenfolt pecsétjét.
A saját maga által elkövetett bűnt fájlalva,de felvállalja, ám a külső megbélyegzéssel nem foglalkozik.

Philip Roth az aktuális politikai életbe beágyazott regényében ismét nagyot alkot. Addig, ameddig a Portnoy-kórban a zsidók asszimilációs törekvéseire fekteti a hangsúlyt itt a fekete fehér közösség a téma fő kulcsa. Szereplői élő emberek a maguk hibáival , az emlékezések feledhetetlen sűrű hálója a bűntudatig jut el, amivel szinte érthetővé teszi Coleman korábbi döntését.

A második Philip Roth könyv volt, amit olvastam. Ugyanúgy nagy élményt jelentett minden oldala és bátran merem ajánlani olvasásra mindenkinek.
(A könyv fülszövegében jelzik, hogy ez egy trilógia harmadik kötete. Az első kettőt nem olvastam, de így is teljes egészet alkot a könyv.)